Lassan érdemes lesz összeszámolni, hogy hány mérföldet vezettem már, mert a pénteki napon 2x4 órás vezetést tettem hozzá. Minden idők legkorábbi kelését produkáltuk (7 óra), hogy a reggeli után kipipáljuk utolsó nagy autós kalandunkat. Miamiból kerek 1 óra volt a kiút, majd 40 mérföld autópálya után az egész út beáll 1 sávra (néhol kettő), s így zötyög az ember a megengedett 80-as tempóban. Rita pótolta korai keléséből adódó fáradságot, ő aludt. Magam sem értem, hogy bírom ezt a túrát ilyen jól, hisz általában késő este írom a blogot, s a korai kelés miatt dupla adag Visine szemcsepp, s nagy adag kávé kell, hogy aztán éber legyek egy újabb 18 órára. Talán a mindig megújuló impulzusok teszik ezt, s ha egyszer eljöttél ide Gábor, élvezd ki minden percét szólhat egy belső hang, s a szervezetem is partner ebben. S különben is, mindjárt itt a vasárnap, a tényleges nászút kezdete, majd ott pihen az ember, hisz a hajóról hova is menne?
No, de maradjunk a pénteknél. Key West felé olyan út vezet, hogy az ember egyszerre csodálkozik és beleremeg. Sziget, híd, sziget, híd így váltakozik az út, s legtöbbször valóban tenger-2 sávos út-tenger tárul elénk. Meseszép mérnöki munka, a távvezetékeknek pl. hely már nem is jut, azok a tengerben külön oszloponként állnak. A leghosszabb ilyen hídrendszer, ami a kedvencünk volt (Rita már ekkor ébren) a „7 mérföldes híd”, azaz 7x1,6=11,6 km-en keresztül autózik az ember a hídon és a közepénél, ha körülnéz csak az óceán végtelenbe nyúló vonalait látni. Ekkor érzi az ember igazán, hogy porszem az életben, klasszikusan: Egy csepp a tengerben!
Időben, azaz 13 órakor érkeztünk USA legdélibb pontjához, Key Westhez, innen már csak 90 mérföld Kuba, tehát jóval kevesebb, mint amit ma idáig jöttünk (160 mérföld). Autósan körbejártuk a sziget látnivalóit: Hemingway háza, az amerikai 1-es út kezdete, ami egészen Kanadáig megy, kikötő, ahol a Carnival hajótársaság hajója épp kikötött (te jó ég mekkorák ezek az óceánjárók), valamint utolsóként a higg’s beach-re mentünk, természetesen fürdeni. Még mielőtt letelepedtünk volna a partra, betértünk ebédelni a part menti restaurantba, a főételről nem mesélek, inkább a desszertről. A csajszi a Key Lemon Pie-t, azaz citromos pitét ajánlotta, mint helyi speckót. Kinézetre, mint a máglyarakás, ízre, hát hogy is mondjam. Legegyszerűbben úgy mondanám, hogy egyen meg mindenki 1 db citromot 1 kg cukorral! És ez cseppet sem túlzás! Még szerencse, hogy 1-et kértünk, nagyon-nagyon csömör volt, sírtunk is a röhögéstől, hogy haveri körben megvan az új „büntisüti”, s az utolsó falatokat „ha szeretsz, akkor megeszed” elven tuszkoltuk le. (Nincs pazarlás!). Akik nem tudnák, a „kosárka” nevű csömör süti minden év karácsonyakor van a Dián házaspáréknál, és amikor összeülünk barátokkal játszani, a vesztesnek büntisütit kell ennie!!!
Az élményszámba menő kajálás után leheveredtünk a partra és végre megannyi nap után végre a pálmafákkal tarkított, homokos tengerparton fekszünk, napozunk és fürdünk a verőfényes napsütésben. Igen, végre egy szem felhő sincs az égen, mert korábban hiába volt meleg egész Floridában, fátyolfelhő mindig volt, s az embernek igazán akkor van jó kedve, ha az égbolt is derült! A kirándulásainkon viszont pont jó idő volt, kánikulában kibírhatatlan lett volna pl. Ritának is a 9 óra várakozás az Universal Stúdióban.
Fél hétig bícseltünk, aztán nekivágtunk a 4 órás visszaútnak! Hiába vártuk meg a naplementét, a horizonton túl már felhők gyülekeztek és így nem láthattuk amerika legszebb naplementéjét, de sebaj, majd a hajóról biztos látunk, ott még szárazföld sem zavar majd be. Összességében Key Westbe szerintem a hidas kalandért mindenképpen érdemes eljönni, de, hogy itt nyaraljak az túlzás. Aranyos, cuki kis zsúfolt városka ez, de nyaralásnak nem ideális, inkább csak kirándulásnak.
Ahogy jöttünk hazafelé, hogy éberségünket fenntartsuk Waffle House-t (Goffri házat) kerestünk, hogy New York után ismét elkényeztessük magunkat egy kis édességgel. 2 óra vezetés után sikerült is találni egyet, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mert nem volt finom. Sebaj, Rita nyugtázta, hogy legalább túl vagyunk a rizikós szakaszon (vak sötétség volt a balra-jobbra tenger hídszakaszokon és az az érzés, hogy csak egy kicsit elrántod a kormányt és az óceánban vagy, eléggé frusztrált minket). Onnantól már nem sokat kellett utazni az autópályáig, s az a szakasz már rutinmunka volt. 23 óra magasságában értünk haza a kiadós nap után, s hiába volt péntek esti buliéjszaka a parton, hiába volt az egyik helyen Bob Sinclar a sztárfellépő, mi inkább a szombati Enrique Iglesias koncertre gyúrunk, így fürdés után az alvásé volt a főszerep.
Utolsó kommentek