NÁSZÚT AZ USA-ban!

Az Isten 6 nap alatt teremtett meg mindent, a 7. napon pihent. Mi is így tettünk. A feszített menetet félretéve, ezt a szombati napot a pihenésre szántuk. Szinte másról nem is szólt a nap, mint alvás, tévézés, olvasás, netezés. Délután 17 óra felé felöltöztünk, hogy meglátogassuk ismét a Golden Corall önkiszolgálót.

A mai napban tehát semmi különös nem volt, csak a pihenés és az evés. Az étkezés viszont ismét mennyei volt. Kezdtem egy laza húsleves szerűvel, aztán jött a sültkrumpli amerikai panírozott csirkével egy kis kínaival megspékelve, jó nagy adag vegyes salátával felturbózva. Az öntetet is nagyon jól eltaláltam (fokhagymás). Ezt követően jött marhahús, rántotthal, kis polipok stb-ik és még mindig nem tudtam abbahagyni, mert muszáj volt belekóstolnom a chilis babba is. Fenomenális volt minden. Ez tényleg maga a kajaparadicsom. :) Desszertnek epert, csokimázzal öntöttem le, mellé amerikai kekszet tettem és fagyival tálaltam. Hú csudajó volt így zárásnak. Rita már rég fogta a fejét, hogy hova fér ennyi minden. Az étteremben most nem voltak annyira sokan, de akik voltak azoknak 70%-a túlsúlyos, sőt azoknak is legalább a fele 150 kilós vagy még annál nagyobb teremtések voltak. Hát itt tényleg csak hízni lehet.

Azt kifelejtettem, hogy reggelire kontinentális kaját ettünk, mert benne van a hotel árában, igaz szalámi nem volt, azon kívül szerény minőségű, de laktató volt.

Így, hogy egész nap csak döglöttünk volt idő válogatni egy két képet, így ajánlom mindenki figyelmébe a new yorki első adag képeket, amiket feltöltöttem.

További képek is várhatóak, amint van idő rá. Vasárnap jön az amerikai focimeccs élőben, Tampában...biztos lesz mit írni majd róla, ennél a mainál biztosan többet!

www.indafoto.hu/fufke

Ahogy korábban írtam, nem szerettünk volna lábatlankodni a rokonoknál, ezért a reggeli kelést követően (9-kor, mert a munkások 10-kor jöttek), kerestünk egy Mc Donald's-ot a FREE WIFI reményében, hogy megtervezzük az elkövetkezendő 3 napunkat.

Már a kocsiban járt az agyam, hogy akkor hogy kéne módosítani a programot, hogy minden szempontból jó legyen. Andi említette, hogy Salvador Dali Múzeum van St Petersburg-ban, így Ritának (kedvence) úgy felcsillant a szeme, hogy tudtam oda mindenképp menni kell, igen ám, de ha már itt vagyunk Florida nyugati partvidékén, akkor illene megnézni a tengerpartot és lubickolni egyet.

Közben a szállásokat is nézegettem, hogy hol kéne megpihennünk a hétvégén, mivel Orlandoba csak hétfőtől van szállásunk. Ekkor pattant ki a fejemből, hogy akkor megnézem van-e még szabad szoba azon az orlandoi szálláson és mivel volt, és az ára is baráti, ezért lefoglaltam és ezennel fel is állt az új programterv. Cél Orlando, közben kis kitérőkkel.

Ekkor péntek 11 óra körül járt. Elbúcsúztunk Bradentontól, benéztünk Sarasota városába, majd elindultunk a fél órára lévő St. Petersburgba, ahol a Dali Boulvard volt a célpont.

Salvador Dali kiállításának megcsodálása után (Rita vágya kipipálva), tovább utaztunk a tengerpart felé, hogy az én mai vágyam (tengerben csobbanás) is ki legyen pipálva. Berci párja, Enikő többször hangsúlyozta még otthon, hogy a nyugati part legszebb tengerparti csobbanóhelye Clearwater Beach, így célként kitűzve a tengerparton arra autókáztunk. Közben meg-megálltunk bámulni a mélykék tengert, s a sok-sok strand láttán egyre jobban vágytunk a lubickolásra.

Jelentem Enikőnek igaza volt! Valóban a clearwateri beach a legtutibb! Gyorsan ledobtam vezetéstől izzadt ruháimat és rohantam csobbanni. Mindig is ilyen 27 fokos folyékony sóra vágyok, amikor tenger közelébe érkezem. A felfrissülés, a szabadságérzet, a jó levegő, a szuper idő adja számomra a legnagyobb kikapcsolódást, így a közel 1 órás csobbanás alatt engem nemigen lehetett kizökkenteni relaxációmból. Ez az egy óra parti pihenés felért 8 óra alvással, az ember szinte teljesen kicserélődik. Kis feleségem a parton maradt a bulvármagazinok társaságában, valamint kagylógyűjtésre adta fejét. Gyorsan elillant az 1 óra, s máris robogtunk Orlando felé. 100 mérföld írta a GPS, huh az majdnem egy Komárom-Cegléd távolság. Sebaj, irány Tampán át a csúcsforgalomban. Háát, eddigi vezetésem csúcsa volt, mert hagyján hogy 3-4-5-6 sávon az ember idáig nyugodtan lavírozott, de az, hogy 100km-en be van állva és így lüktet az egész autópálya egyenletes 70 mérföld/órával, az látszólag egyszerű, de néha mégsem. Főleg Tampa belvárosában volt izgi, mert a 6 sávos út némelykor olyan óriási csomóponttá alakult át, hogy még a szegény GPS-es navigáló hölgy sem tudta olyan gyorsan mondani az itinert. Én meg csak csavargattam a fejem, hogy akkor a 3. sávból hogyan keepezzek rightra, amikor balról-jobbról is haladnak el mellettem autók. Rita hozta, mint mindig navigátori formáját, természetesen aludt, ahogy az lenni szokott az autós utak alkalmával. Néha irigylem azokat az embereket, akik beszállnak az autóba és egyből álomra szenderülnek, de ilyenkor megnyugtatom magamat, hogy sebaj, aludják csak át a fél életüket, én inkább élem, mert rövid! :) Különben is nagy túrán vagyunk, amihez ő egyáltalán nem szokott hozzá és különben is azt csinál amit akar, mert ez ugyebár egy ÁLOMnászút! :)

A GPS este 8 órára írta érkezésünket, ami percre pontos volt, de mivel egész nap csupán egy Meki menü volt bennünk - ...apropó...miért mindig Mekiben eszünk? Hát mert tudtuk mennyit kell fizetni, nincs borravaló, nincs adó, tudtuk mit kapunk, korlártlan piautántöltés, free wifi stb...stb. - tehát eléggé éhesek voltunk.  No, de ahogy beértünk Orlandoba egyből megpillantottam Golden Corral piros betűit és beugrott Zsolt hasznos tanácsainak egyike, azaz, "Enni ott egyél mert, csak jól járhatsz...én is mindig ott eszem." Hát emberek, lehet itt bármiről szó, de ez a hely egyszerűen fenomenális. Az alábbi mondatok azoknak szólnak, akik legalább feleannyira szeretik a gyomrukat, mint én.

Szasza, Szeki, Toma, Barni...és ki tudja, hogy hány jó étvágyú embernek kiálltanám világgá, hogy nem tudom máshol mit adnak, de NEM ÉRDEKEL! Aki csak teheti, mindig ezen a helyen zabáljon!!!

Egy éttermet kell elképzelni, ahol már a parkolóban felettébb furcsa volt, hogy 1/4 9-kor teltház van. Beérve gyorsan le kellett pengetni 27 dollárt kettőnknek és már kezdetét is vette a kulináris élmény és ízkavalkád! Emberek van az a mondás, hogy ami "szem szájnak ingere", akkor erre gondoltak. Végelláthatatlan önkiszolgáló kajaarzenál. Most lehet hülyén hangzik, de nem tudtam betelni a látvánnyal. Minden van, húsok, halak, tészták, rántott dolgok, grillezettek, natúrak, szószosak, gombásak, kínai, olasz, angol, saláták, levesek, öntetek, torták, sütemények, pizza, üdítők...mit nem mondtam még? Egyszerűen minden van. Pl. nézzünk egy köretet: KRUMPLI. főtt, hasáb, püré, fűszeres...hihetetlen. Azon kaptam fel a fejemet, hogy 4 pupozott tányér van előttem és jobb kezemben grill csirke, bal kezemben rántott csirke. Közben a szemetet viszik el a pincérek és megkérdezik, hogy minden rendben van-e, hozzanak-e üdítőt még? Persze, hogy hozzááá, le kell enni a belépőt!!! :) Komolyan, aki engem tegnap este látott enni, az azt hitte ez a gyerek most eszik először életében egy kiadósat, aztán rájöttem, amikor körülnéztem, hogy itt senkit sem érdekel, hogy mennyit és hogy eszek. Stílusosan kézzel zabál minden amerikai és mindegyiknek olyan kielégült feje volt, mint nekem. Kaja-kaja, mintha ebből a szempontból tiszta amerikai lennék! :)

Ahogy zabáltam, Rita csak csipegetett...egyre rosszabb érzés kapott el, bazkikám...nem fogok tudni mindent megkóstolni...még ennék azt is, amazt is, sőt mivel Rita csak majszolja a kajákat, mert annyira nem éhes, ezért bennem volt az a tudat is, hogy az ő befizetett kajarészét is le kell zabálnom, mert ugye nincs pazarlás! :)))

Talán még most is ennék, ha Rita nem lett volna hullafáradt, így még kifelé menet belecsíptem a süteményes tálba, sőt WC-ről visszajövet is még hoztam egy sütit, de ekkor már párom szúrós szemmel nézett, hogy elég legyen...indulás a szállásra!

Ez a hely mindent visz...visszanézünk, azaz visszaeszünk! :)

Szállásunk közvetlenül az Universal Studios bejáratánál található, egy kis amerikai Motel, mint a filmekben. Este volt egy kis gond a szobánkkal (dohányzó volt és ezáltal büdös, valamint hangos), de ezt még az este folyamán orvosoltam, így egy minden szempontból megfelelő szobában kezdtük meg itteni pihenésünk.

Szombati tervünk - hiába vagyunk egy nagy szórakoztató városban - a pihenéssel fog telni. Talán ki sem megyünk majd a szobából, Rita bepótolja alvásigényét én pedig belemerülök a képek nézegetésébe, tévézésbe, netezésbe, mert megérdemlem. :)

Nem csak várost, de államot és évszakot is váltottunk!

Reggeli készülődés után fél 9 tájékán elindultunk taxit fogni, mert ugye Chinatown nem az a turisták által nagyon látogatott környék. Pár utcával odébb sikerült is, megszokott módon az útra kiállva, kéz fenntartva, s nem telik bele fél perc és megáll a taxi. Ez az utolsó itteni taxizás, úgyhogy az ablakból ki-kitekingetve könnyes szemmel búcsúztam a várostól.

Rita nem osztozott bánatomban, ugyanis nem zárta szíve mélyére a várost, ő csak betonrengeteknek hívta és 5-ből 1-esre értékelte. Szava járása minden nap az volt, hogy Budapest is van ilyen és különben is Szeged szebb... Az tény és való, hogy New York egy kettős érzésű hely. Vagy szeretik vagy nem szeretik! Én a végére nagyon megszerettem. Néha nem szerettem, mert minden olyan baromi távol van, de mégis közel. Elindulsz időben, de mégsem érsz oda, Ízletes kirakat, ízetlen felhozatal. Igen ám, de a napok múlásával az ember is tudja már, hogy hol érdemes egy jót enni, egy jót sétálni, milyen útvonalon, mikori indulással tervezzen. New York így, mint beteljesült álom épp ezekért számomra csak 5-ből négyes. Eljegyzésünk helyszíne Róma, toronymagasan vezet továbbra is mindkettőnknél és úgy látszik letaszíthatatlan a trónról, pedig jó pár nagyvárosban jártam már. Párizsban hiszek még, hogy vetekedhet az első helyért, hisz ott még nem voltunk!

Visszakanyarodván a felejthetetlen new yorki 4 nap után, csütörtök délben alig 3 órás út után Miamiban landoltunk, ahol a kapitány büszkén mondta be, hogy a kinti hőmérséklet szörtííí celziusz! És ahogy ezt kimondta, valami olyan csodában volt részünk, mint mikor anno Hong-Kongba landoltam a "pekingi hősökkel". A repülő a város kellős közepén ereszkedik alább, s így olyan szuperül lehetett látni Miami Beach és Miami központját, hogy egyből nyálcsorgatva kezdtem számolni mikor is fogunk itt időzni? mert ugye itt csak autófelvétel lesz és utána irány a bradentoni rokonok. A szépséghiba az volt, hogy az autóért el kellett taxiznunk, mert nem jöttek ki értünk, így a pénztárcánkat kereken 150 dollár terhelte meg nem beszélve arról, hogy a Delta belföldi járatával utazván fejenként 25 dollárt számoltak fel a poggyásznak. Ezek nem várt kiadások voltak, ezért egy picit felhúztam magam, de egy amerikai Hot-Dogba folytottam bánatom (Rita is).

További váratlan helyzet volt, hogy villámoktatást kaptam az automata váltós autóról (csak két pedál van, kuplung hiányzik). Azt mondták a ball lábamat felejtsem el, mert ha használom megszokásból akkor baj lesz. Komolyan paráztam mikor mentünk egy próbakört, de 10 méter után nyugtáztam magamban, hogy melyik barom volt az aki kitalálta a kuplungot, mert ez így kiköpött olyan mint a dodgem. Megnyugodtam, hogy az előttem álló 430km-ert majd csak valahogy legyűröm, s pontban 18 órakor elindultunk Bradenton felé. Mocsár-mocsár hátán, hisz az Everglades Nemzeti parkon haladtunk keresztül, majd 22 óra magasságában, egy kis bolyongás után (hülye GPS, igaz Nagy Ricsi?) megérkeztünk. Andi vacsorával várt minket, s úgy kb 1 óra dumcsizás után elvitt minket a szállásra. Közben kiderült, hogy a full extrás lakókocsit elvitte a tulaja, mert jönnek a gyerekei, így mi egy kertvárosi rész eldugott utcájában, Andiék újonan vett (még felújítás alatt álló) családi házában aludtunk. Hát végiszaladt bennünk egy pár thriller és horror film forgatókönyve a lelakott, elhanyagolt ház láttán. A felújítási munkálatok most kezdődtek, ha elkészül nagyon baráti lesz.

Mivel úgy láttuk, hogy épp a legrosszabbkor vagyunk ott, ezért nem téve további terhet vállukra, Ritával már akkor elhatároztuk, hogy módosítunk a programon, azaz a reggeli ébredést követően tovább állunk. Így egészen biztos, hogy mi is és ők is jobban járnak. 

Az egész napos utazgatás: taxi-repülés-taxi-vezetés eléggé lefárasztott minket, úgyhogy éjfél magasságában a csontüres házikó egyetlen ágyikójában (kivételesen csótányok helyett, gekkók társaságában) a nászutasok ismét álomba merültek.

Korán akartunk indulni, ismét csak fél 10-kor sikerült, de annál nagyobb hévvel vetettük magunkat bele a túrázásba, tudtuk ez az utolsó new yorki nap. Rita is jó napot fogott ki, lehet most állt át teljesen a szervezete, ezért tudtam a mai feszített tempót bírni fogja! Kezdődött a Ground Zero környékének felfedezésével, majd az emlékhelyeket néztük meg, ahol döbbenetes felvételek vannak a torony összedőléséről, a mentésről, és az azt követő takarításról. A különböző tárgyak amik a tornyok összedőlése után kerültek elő, erősen nyomasztják az embert, épp úgy mint az elhunytak fényképei. Ma már kecsesen kúszik felfelé a Freedom tower, de hiába, akkor sem lehet visszaadni az utókornak azt a két égbekiálltó gyönyörű tornyot.

Gyermekkoromban, az álmomban a WTC toronyba való feljutás is benne volt, így a terrorcselekmény számomra is mély nyomokat hagyott. Most ott álltunk és csak méláztunk.

A gyászos pillanatokat az időjárás is tetézte, hisz megérkezett a hidegfront, ami kapásból 18 fokot és szitáló esőt eredményezett.